Interjút ad Ionel Pop, Bukarestben kinevezett észak-erdélyi kormánybiztos a fővárosi Curierulnak. Ebben többek közt kijelenti, hogy „az erdélyi magyarság, ha meg lesz a józan esze és a lelki erőssége, hogy felismerje a valóságot – Erdély örökre Romániához fog tartozni – és véglegesen le fog mondani az irredenta törekvésekről és álomképekről, teljes mértékben Románia sorsközösségébe helyezkedhetik bele. [...] Ha nem lenne meg ezen reményünk, úgy a szélsőséges megoldásra kellene gondolnunk, az áttelepítésükre.” (A Brassóban megjelenő Népi Egység 26-án – ezt az interjút kommentálván – úgy tudja, hogy a kormánybiztos „a napokban foglalja el Kolozsváron új állomáshelyét...”)   ¬ 1944. október 10.

Nékám Sándor ismét fölkeresi Márton Áront, aki egy hat pontos memorandumot nyújt át neki. Ebben az aláírók (Vásárhelyi János református és Márton Áron katolikus püspökök, valamint Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ igazgatója, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője és Lakatos István szociáldemokrata politikus) többek közt kijelentik, hogy „a magyar kormány rendkívül súlyos felelősséget vállal akkor, ha az erdélyi magyarság megkérdezése nélkül javasolna Erdélyre vonatkozólag megoldást. [...] Az erdélyi magyarság felfogása szerint, sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást külső hatalom a magyarságra rákényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja, az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. [...] Az erdélyi magyarság számára a román uralom alatt töltött évek bebizonyították, hogy Romániában alapvető emberi jogai nincsenek biztosítva, annak ellenére, hogy azok tiszteletben tartására Románia ismételten ünepélyes ígéreteket tett és nemzetközi kötelezettségeket vállalt. A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életviszonyokat számára egyik sem hozott. [...] Az erdélyi magyarság pedig éppen ezért elvárja, hogy a magyar kormány a maga részéről is mindent el fog követni annak érdekében, hogy a béketárgyaláson az erdélyi magyarságot kielégítő területi rendezés jöjjön létre.” A nyilatkozatot Kertész István, a budapesti Békeelőkészítő Osztály vezetője magával viszi a párizsi béketárgyalásokra, gr. Teleki Géza pedig eljuttatja az angol és amerikai külügyminiszterekhez, de semmiféle reagálás nem történik.   ? 1951. július 30.

Solymos Iván szilágysági képviselő interpellál a parlamentben, mert a költségvetésből „kifelejtették” az erdélyi magyarságot. A költségvetés megszavazásakor kiderül, hogy a magyar intézmények az összes költségvetési támogatásnak csak a három-négy százalékát kapják meg, miközben Solymos szerint az ország tizenkét százaléka magyar nemzetiségű. Az ún. „kisebbségi egyházak” mindössze hetven millió lejt, míg a székelyföldi román „nemzeti egyházak” százötven millió lej támogatást kapnak. A januári kolozsvári városi pótköltségvetésből is minden magyar művelődési intézményt kihagytak.

Megjelenik a budapesti Szabad Népben Pándi Pálnak a „Közös dolgainkról” című, az erdélyi magyarsággal foglalkozó cikke, amelyben a szerző az egyhónapos erdélyi körútjának tapasztalatait jegyzi le. (Pándi megismeri az 1955-ös bolyais „hangulatjelentés” anyagát is.) Bár nem hallgatja el az „eredményeket”, szóvá tesz néhány sérelmet, problémát is, például: még a Magyar Autonóm Tartományban is előfordul, hogy a bíróságokon a tartomány lakosságának többségét adó magyarság nyelvét nem értő hivatalnokok vannak funkcióban, nehezen lehet hozzájutni a magyarországi folyóiratokhoz, könyvekhez, stb. Mivel a „kényes kérdéseket” sem hallgatja el (ezzel pedig közvetve bár, de bírálja a román pártvezetés magyarságpolitikáját). A bukaresti pártvezetés tiltakozik a magyar pártvezetésnél, mert a cikk hangnemét helytelennek tartják, ráadásul szerintük egyes kitételei beavatkozást jelentenek a román belügyekbe, sőt a kezdő mondatok a revizionizmust is jelzik egyben. (A lapszámot Romániában kivonják a forgalomból.) Keleti Ferenc nagykövet a Budapestre küldött jelentésében azt ajánlja a külügyminisztériumnak, illetve a pártvezetésnek hogy védjék meg a cikket a román kirohanásoktól. // Az Előrében megjelenik Méliusz József írása, amelyben a két világháború közötti kommunista folyóirat, a Korunk „feltámasztását” sürgeti) ? 1957. február 21.

A bécsi Magyar Híradó című emigráns lap ismerteti a Nemzetközi Jogász Bizottságnak a Bulletin der Internationalen Juristen-Kommissionban az erdélyi magyarság helyzetéről írott szakértői tanulmányát. (A tanulmányban több téves adat is szerepel. Például a szerzők szerint az 1960 decemberi közigazgatási reform után létrejött Maros–Magyar Autonóm Tartományban többségbe kerültek a románok, lebontották az erdélyi magyar könyvtárakat és levéltárakat, ebben az összeállításban is szerepel az a széleskörben elterjedt tévhit, miszerint rendeletet hoztak, hogy a magyar családoknak csak a legidősebb gyermeke tanulhat magyar iskolában.

A new yorki The Reporterben megjelenik George Bailey újságíró nagy feltűnést keltő cikke az erdélyi magyarságról (Trouble over Transylvania). A szerző a helyszínen tett több hetes látogatása nyomán részletesen beszámol a magyar kisebbség súlyos elnyomásáról, egyebek mellett az anyanyelvi oktatás elsorvasztásáról, a magyar nyelv használatának visszaszorításáról. Írásában több olyan tévedés is van, amelyek tovább éltek a későbbi, Romániával foglalkozó írásokban is: Így például azt írja, hogy 1956 októberében diáktüntetések voltak Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Medgyesen (!) és Temesváron, (valójában csak az utóbbi városban volt utcai tüntetés), 1956 után pedig többezer magyart tartóztattak le, „ezek közül feltehetően többszázat kivégeztek” (a kivégzettek számát ma sem tudjuk pontosan), a hatósági intézkedések következtében 1962-ben már egyetlen magyar önálló iskola sem működött Romániában. (A magyar iskolák románosítása elsősorban a középiskolákat érintette, az elemi iskolák közt több is megőrizhette az önállóságát.)