Székely önkép építés a 19-20. században (NKFIH K128848)

Vezető kutató: Bárdi Nándor

Résztvevők: Daczó Katalin, Gagyi József, Falusi Norbert, Filep Tamás Gusztáv, Főcze János, Kovács Eszter, Nagy Botond, Nagy József, Oláh Sándor, Pál Judit, Papp Z. Attila, Sólyom Andrea, Szőcsné Gazda Enikő

Időtartam: 2018.12.01.-2022.12.01

Támogatási forrás: NKFI 128848

A kutatás célja:

A kutatás célja, hogy székelyek (a Székelyföldön élő magyarok) mint regionális csoport identitásépítésének feltárjuk a történelmi gyökereit, felvázoljuk a társadalom- és kultúratudományi kiterjedését, jelenlegi mintázatait. Hogyan alakítják a regionális önképet a székelyföldi közművelődési-, társadalomépítő-, örökségesítő mozgalmak és intézmények működtetői? A regionális azonosságtudat Trianon után, hogyan nemzetiesedik? Miért van az, hogy a Székelyföld minden más magyar tájnál határozottabb körvonalakkal van jelen a magyar társadalom mentális térképén, a székelyek pedig a nemzeti önazonosság legautentikusabb képviselőiként tűnnek fel a nyilvánosságban?

a) A régió elitrekrutációjának változása, a lokális, kistáji (szék), regionális (székelyföldi) politikai hatalmi változásokra adott válaszaik a 19. század végétől napjainkig.

b) A régió modernizációs folyamataira adott válaszok és minták létrejötte és megvalósításuk mikéntje. Mennyiben és miben határozta ezt meg a régió elitjének teljesítménye és mikor, mennyiben külső tényezők voltak a meghatározók ebben?

c) Kik működtetik, termelik ma a székely identitás szimbólumokat, a regionális közösségtudatot?

d) Ez a székelységtudat milyen önismereti elemekből áll és társadalmilag, hogyan tagolódik? Miként értelmezhető egyszerre a magyar nemzeti identitás részeként vagy akár „belső” ellentettjeként, vagy regionális kötődésként és elhatárolódásként?

e) A virtuálisan létező Székelyföldön belül a kistáji (székek), kisvárosi önazonosság a meghatározó. Ezekben milyen különbségek tapasztalhatók, hogyan viszonyulnak egymáshoz és milyen társadalomtörténeti, kulturális előzményekre vezethetők vissza?

A kutatás előzményei:

A székelyeket (a Székelyföldön élő magyarokat) a magyar kultúrnemzetből kiszakított, a romániai magyar kisebbség integráns részét képező néprajzi-regionális csoportnak tekintjük, amelynek önmeghatározásában, különböző megnyilvánulásaiban az etnicitás és a regionális kultúra hagyományai meghatározó szerepet játszanak. Önkép alatt az önazonosságot (kik vagyunk) és az önismeretet, helyzettudatot (milyen körülmények között élünk) értjük. Ehhez kapcsolódnak a közösségi tudatok, esetünkben a lokális (települési), kistáji (szék), regionális (székelyföldi), nemzeti (romániai magyar / magyar).

A magyar nemzetépítés és a székelyföldi regionális önkép alakítása egymástól elválaszthatatlan folyamat, mert jórészt működtetői is azonosak voltak vagy együttműködtek. 1848 mint kollektív magyar nemzeti élményben jelenik meg és folklorizálódik a székely katonai bátorság és nemzethűség. Ehhez kapcsolódik a hun származás és kiválóság tudat, amely már ezt megelőzően is meghatározó volt a székelység önképében. Orbán Balázs a Székelyföld leírásával megalkotja a tájhazát, Kriza János és Benedek Elek a magyar népköltészet illetve népmese tematizálásával egyben a sajátos székely népi kultúrát tette közkincsé. Huszka József a magyar díszítőművészeten belül kanonizálja a székely ornamentikát, és a magyar néprajz „megalkotásakor” is kulcsfontosságú lesz a régió népi kultúrája. A 20. század elejétől mindezen elemek tudományos vizsgálata és vitája is megindul (származás, a sajátos elemek gyökerei: rovásírás, díszítőelemek, székely kapu, ház, kopjafa). A századfordulótól a székelység Magyarországon „a pusztuló”, de „igaz magyar” metaforájává válik. Erre Trianon után a kisebbségi magyar szenvedéstörténet is ráépül. Így a Székelyföldről származók révén is kultusz épül, amelyben a székely identitásjelző szimbólumok a „magyarság lényegének” felmutatására szolgálnak. Ugyanakkor a húszas évek közepétől Székelyföldön egy erőteljes örökségesítés és nemzetiesítés indul be európai horizonttal rendelkező tanáremberek kezdeményezésére (Csutak Vilmos, Bányai János, Vámszer Géza, Haáz Rezső). A szépirodalomban is megjelenik az otthonát vigyázó, mindent túlélő karakter (Nyírő József, Tamási Áron), de ennek a kritikája is (Bözödi György). Szintén a két világháború között indul a nagy történelmi személyiségek kultuszának ápolása (Orbán Balázs, Mikes Kelemen, Gábor Áron). Ugyanakkor a régió korszerű és módszeres természettudományi, földrajzi, társadalmi feltérképezése is dinamikusan folyik. Ennek a lokális közösségépítő személyiségeken túl a Székely Nemzeti Múzeum, a Brassói Lapok, helyi egyesületek és mozgalmak adják az intézményes hátterét. Ez képezte alapját a kisebbségi önszerveződésként létrejött, párhuzamos társadalomnak is.  Ez a kisebbségi magyar társadalom, mint képzelt közösség különösen erősen működött a székelyföldön nem csak a magyar dominancia miatt, hanem azért is mert 1876 óta közigazgatásilag nem is lézett a régió, csak a közbeszédben és a mentális térképekben. Ezt a kisebbségi közösségi önszerveződést formálta át a „visszatért magyarság” ideológia 1940-1944 között, a Horthy-rendszerbe integrálva a régió közéletét. Majd ezt felváltotta a demokratikus társadalmi átalakulás elváráshorizontja 1944-1948 között. A regionális közösségi tudat az államszocialista társadalomátalakítás során 1954-1957 illetve 1968-1976 között mint „haladó hagyomány” jelenhetett meg, a helyi örökségesítésekben, a népművészet ápolásában, a székely elődök kultuszának ápolásában, a Hargitaiságban. 1990-től pedig a magyar dominanciájú régió integráló, de sokféle tartalommal bíró ideológiájaként jelenik meg a székely közösségi tudat.

Azt utóbbi két évtized regionális kutatásaira építünk, a Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a Székely Nemzeti Múzeum, a Kriza János Néprajzi Társaság és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet eddigi eredményeit felhasználva szeretnénk továbblépni. A regionális önismeretben kanonizáló jelleggel bír a Horváth Gyula szerkesztésében, 2003-ban megjelent Székelyföld regionális leíró kötet illetve a 2016-ban publikált három kötetes Székelyföld története. A tudásmegjelenítés szempontjából meghatározó a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat működése.

Ez a kutatás -- alapvetően a Székelyföld története köteteinek szakmai vitáira támaszkodva -- arra tesz kísérletet, hogy a régiót nem elsősorban valamihez képest (pl. fejlesztéspolitikák, nemzetállami törekvések, székely kultusz), hanem mint a regionális nemzetépítés példáját vizsgáljuk a belső adottságaira koncentrálva.

Kutatás módszertana:

A történeti vizsgálat során: 1. A budapesti fejlesztéspolitikai látószög helyett a helyi folyamatokat, adottságokat állítjuk középpontba, vizsgálva a megyei közterheket 1880-1944; a fejlesztési terveket; a földbirtokviszonyokat; a régiót az országos gazdaságpolitikákban. 2. A politikai elit rekrutációját és fluktuációját 1910-1989; az általuk használt székely diskurzus tartalmát; az 1940-1944 közti megyei közigazgatási, politikai viszonyokat. 3. A regionális hagyomány újratermelődését: a származás mítoszban; az identitás szimbólumokban; a katona emlékezetben; a családi-, női szerepekben. 4. A meghatározó mozgalmak, intézmények működésének vizsgálata: SZNM; Székelység és a Brassói Lapok; szőttesmozgalmak; Bányai János, Csutak Vilmos, Domokos Pál Péter, Haáz Rezső, Vámszer Géza, tevékenysége.

Az antropológiai vizsgálat során interjúzással feltárandók a helyi hagyományok működtetőinek élettörténete (hatvanas évektől) és az identitásmarkerek folklorizációja (himnusz, írás, zászló, kapu, emlékhelyek).

A szociológiai kutatással survey illetve fókuszcsoportos beszélgetésekkel a mai székely identitás jellegzetességeit az önismereti elemeket  és a társadalmi, területi tagoltságát kívánjuk megragadni.

Kutatási eredmények:

Nagy Botond: Közteherviselés és fejlesztéspolitika a dualizmus kori Háromszéken. Magyar Kisebbség, 2017/3-4. sz. 7-95.

Oláh Sándor: Földhasználat a Kis-Homoród mente falvaiban a 20. században. Magyar Kisebbség, 2017/3-4. sz. 96-114.

Kacsó Sándor: Válogatott írások. Vál., jegyz., utószó Filep Tamás Gusztáv, Hargita Kiadóhivatal – Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2019. 271 p.

Bárdi Nándor--Zahorán Csaba: Utopias in the Shadow of Catastrophe: The Idea of Székely Self-Determination after the Collapse of Austria-Hungary. In: Blick ins Ungewisse. Visionen und Utopien im Donau-Karpaten-Raum 1917 und danach. Angela Ilic – Florian Kührer-Wielach – Irena Samide – Tanja Zigon (hgg.), Regensburg: Friedrich Pustet, 2019. 73—94.

 

2019. évi kutatási beszámoló