Vezető kutató: Bárdi Nándor
Résztvevők: Daczó Katalin, Gagyi József, Falusi Norbert, Filep Tamás Gusztáv, Főcze János, Kovács Eszter, Nagy Botond, Nagy József, Nagy Pál, Oláh Sándor, Pál Judit, Papp Z. Attila, Sólyom Andrea, Szőcsné Gazda Enikő
Időtartam: 2018.12.01.-2023.09.30.
Támogatási forrás: NKFI 128848
A kutatás célja:
A kutatás célja, hogy székelyek (a Székelyföldön élő magyarok) mint regionális csoport identitásépítésének feltárjuk a történelmi gyökereit, felvázoljuk a társadalom- és kultúratudományi kiterjedését, jelenlegi mintázatait. Hogyan alakítják a regionális önképet a székelyföldi közművelődési-, társadalomépítő-, örökségesítő mozgalmak és intézmények működtetői? A regionális azonosságtudat Trianon után, hogyan nemzetiesedik? Miért van az, hogy a Székelyföld minden más magyar tájnál határozottabb körvonalakkal van jelen a magyar társadalom mentális térképén, a székelyek pedig a nemzeti önazonosság legautentikusabb képviselőiként tűnnek fel a nyilvánosságban?
a) A régió elitrekrutációjának változása, a lokális, kistáji (szék), regionális (székelyföldi) politikai hatalmi változásokra adott válaszaik a 19. század végétől napjainkig.
b) A régió modernizációs folyamataira adott válaszok és minták létrejötte és megvalósításuk mikéntje. Mennyiben és miben határozta ezt meg a régió elitjének teljesítménye és mikor, mennyiben külső tényezők voltak a meghatározók ebben?
c) Kik működtetik, termelik ma a székely identitás szimbólumokat, a regionális közösségtudatot?
d) Ez a székelységtudat milyen önismereti elemekből áll és társadalmilag, hogyan tagolódik? Miként értelmezhető egyszerre a magyar nemzeti identitás részeként vagy akár „belső” ellentettjeként, vagy regionális kötődésként és elhatárolódásként?
e) A virtuálisan létező Székelyföldön belül a kistáji (székek), kisvárosi önazonosság a meghatározó. Ezekben milyen különbségek tapasztalhatók, hogyan viszonyulnak egymáshoz és milyen társadalomtörténeti, kulturális előzményekre vezethetők vissza?
A kutatás előzményei:
A székelyeket (a Székelyföldön élő magyarokat) a magyar kultúrnemzetből kiszakított, a romániai magyar kisebbség integráns részét képező néprajzi-regionális csoportnak tekintjük, amelynek önmeghatározásában, különböző megnyilvánulásaiban az etnicitás és a regionális kultúra hagyományai meghatározó szerepet játszanak. Önkép alatt az önazonosságot (kik vagyunk) és az önismeretet, helyzettudatot (milyen körülmények között élünk) értjük. Ehhez kapcsolódnak a közösségi tudatok, esetünkben a lokális (települési), kistáji (szék), regionális (székelyföldi), nemzeti (romániai magyar / magyar).
A magyar nemzetépítés és a székelyföldi regionális önkép alakítása egymástól elválaszthatatlan folyamat, mert jórészt működtetői is azonosak voltak vagy együttműködtek. 1848 mint kollektív magyar nemzeti élményben jelenik meg és folklorizálódik a székely katonai bátorság és nemzethűség. Ehhez kapcsolódik a hun származás és kiválóság tudat, amely már ezt megelőzően is meghatározó volt a székelység önképében. Orbán Balázs a Székelyföld leírásával megalkotja a tájhazát, Kriza János és Benedek Elek a magyar népköltészet illetve népmese tematizálásával egyben a sajátos székely népi kultúrát tette közkincsé. Huszka József a magyar díszítőművészeten belül kanonizálja a székely ornamentikát, és a magyar néprajz „megalkotásakor” is kulcsfontosságú lesz a régió népi kultúrája. A 20. század elejétől mindezen elemek tudományos vizsgálata és vitája is megindul (származás, a sajátos elemek gyökerei: rovásírás, díszítőelemek, székely kapu, ház, kopjafa). A századfordulótól a székelység Magyarországon „a pusztuló”, de „igaz magyar” metaforájává válik. Erre Trianon után a kisebbségi magyar szenvedéstörténet is ráépül. Így a Székelyföldről származók révén is kultusz épül, amelyben a székely identitásjelző szimbólumok a „magyarság lényegének” felmutatására szolgálnak. Ugyanakkor a húszas évek közepétől Székelyföldön egy erőteljes örökségesítés és nemzetiesítés indul be európai horizonttal rendelkező tanáremberek kezdeményezésére (Csutak Vilmos, Bányai János, Vámszer Géza, Haáz Rezső). A szépirodalomban is megjelenik az otthonát vigyázó, mindent túlélő karakter (Nyírő József, Tamási Áron), de ennek a kritikája is (Bözödi György). Szintén a két világháború között indul a nagy történelmi személyiségek kultuszának ápolása (Orbán Balázs, Mikes Kelemen, Gábor Áron). Ugyanakkor a régió korszerű és módszeres természettudományi, földrajzi, társadalmi feltérképezése is dinamikusan folyik. Ennek a lokális közösségépítő személyiségeken túl a Székely Nemzeti Múzeum, a Brassói Lapok, helyi egyesületek és mozgalmak adják az intézményes hátterét. Ez képezte alapját a kisebbségi önszerveződésként létrejött, párhuzamos társadalomnak is. Ez a kisebbségi magyar társadalom, mint képzelt közösség különösen erősen működött a székelyföldön nem csak a magyar dominancia miatt, hanem azért is mert 1876 óta közigazgatásilag nem is lézett a régió, csak a közbeszédben és a mentális térképekben. Ezt a kisebbségi közösségi önszerveződést formálta át a „visszatért magyarság” ideológia 1940-1944 között, a Horthy-rendszerbe integrálva a régió közéletét. Majd ezt felváltotta a demokratikus társadalmi átalakulás elváráshorizontja 1944-1948 között. A regionális közösségi tudat az államszocialista társadalomátalakítás során 1954-1957 illetve 1968-1976 között mint „haladó hagyomány” jelenhetett meg, a helyi örökségesítésekben, a népművészet ápolásában, a székely elődök kultuszának ápolásában, a Hargitaiságban. 1990-től pedig a magyar dominanciájú régió integráló, de sokféle tartalommal bíró ideológiájaként jelenik meg a székely közösségi tudat.
Azt utóbbi két évtized regionális kutatásaira építünk, a Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a Székely Nemzeti Múzeum, a Kriza János Néprajzi Társaság és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet eddigi eredményeit felhasználva szeretnénk továbblépni. A regionális önismeretben kanonizáló jelleggel bír a Horváth Gyula szerkesztésében, 2003-ban megjelent Székelyföld regionális leíró kötet illetve a 2016-ban publikált három kötetes Székelyföld története (az ismertető videó elérhető: ITT). A tudásmegjelenítés szempontjából meghatározó a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat működése.
Ez a kutatás -- alapvetően a Székelyföld története köteteinek szakmai vitáira támaszkodva -- arra tesz kísérletet, hogy a régiót nem elsősorban valamihez képest (pl. fejlesztéspolitikák, nemzetállami törekvések, székely kultusz), hanem mint a regionális nemzetépítés példáját vizsgáljuk a belső adottságaira koncentrálva.
Kutatás módszertana:
A történeti vizsgálat során: 1. A budapesti fejlesztéspolitikai látószög helyett a helyi folyamatokat, adottságokat állítjuk középpontba, vizsgálva a megyei közterheket 1880-1944; a fejlesztési terveket; a földbirtokviszonyokat; a régiót az országos gazdaságpolitikákban. 2. A politikai elit rekrutációját és fluktuációját 1910-1989; az általuk használt székely diskurzus tartalmát; az 1940-1944 közti megyei közigazgatási, politikai viszonyokat. 3. A regionális hagyomány újratermelődését: a származás mítoszban; az identitás szimbólumokban; a katona emlékezetben; a családi-, női szerepekben. 4. A meghatározó mozgalmak, intézmények működésének vizsgálata: SZNM; Székelység és a Brassói Lapok; szőttesmozgalmak; Bányai János, Csutak Vilmos, Domokos Pál Péter, Haáz Rezső, Vámszer Géza, tevékenysége.
Az antropológiai vizsgálat során interjúzással feltárandók a helyi hagyományok működtetőinek élettörténete (hatvanas évektől) és az identitásmarkerek folklorizációja (himnusz, írás, zászló, kapu, emlékhelyek).
A szociológiai kutatással survey illetve fókuszcsoportos beszélgetésekkel a mai székely identitás jellegzetességeit az önismereti elemeket és a társadalmi, területi tagoltságát kívánjuk megragadni.
Kutatási eredmények:
Demeter Lajos: A Székely Nemzeti Múzeum periodika katalógusa.
Főcze János – Kovács Szabolcs összeáll. (2019): Bányai László kéziratos hagyatéka (katalógus)
Nagy Botond: Közteherviselés és fejlesztéspolitika a dualizmus kori Háromszéken. Magyar Kisebbség, 2017/3-4. sz. 7-95.
Oláh Sándor: Földhasználat a Kis-Homoród mente falvaiban a 20. században. Magyar Kisebbség, 2017/3-4. sz. 96-114.
Kacsó Sándor: Válogatott írások. Vál., jegyz., utószó Filep Tamás Gusztáv, Hargita Kiadóhivatal – Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2019. 271 p.
Bárdi Nándor - Zahorán Csaba: Utopias in the Shadow of Catastrophe: The Idea of Székely Self-Determination after the Collapse of Austria-Hungary. In: Blick ins Ungewisse. Visionen und Utopien im Donau-Karpaten-Raum 1917 und danach. Angela Ilic – Florian Kührer-Wielach – Irena Samide – Tanja Zigon (hgg.), Regensburg: Friedrich Pustet, 2019. 73—94.
Fehér János (összeáll.): Erdővidéki honismereti olvasókönyv, digitális szövegtár
Nagy József (összeáll): Gyergyó digitális szövegtára
Pál-Antal Sándor – Sebestyén Mihály (összeáll.): Maros-Torda megyei olvasókönyv
Interjúleltár -- Daczó Katalin újságíró – Csíkszereda (Gépelt interjúk – vagy írásban készültek, vagy elveszett az eredeti hangfelvétel, 70 tétel)
Interjúleltár – Daczó Katalin újságíró Csíkszereda (hangfelvételek, 76 tétel)
Interjúleltár – Nagy József történész Gyergyóremete (hangfelvételek, 372 tétel)
Bárdi Nándor (összeáll.): Bányai János (1886-1971) kéziratos hagyatéka (katalógus)
Paál Árpád válogatott írások. Válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta: Bárdi Nándor – Horváth Sz. Ferenc, Csíkszereda: Hargita Kiadóhivatal – Székelyföld Alapítvány, 2020. 279 p.
Timár Norbert - Bárdi Nándor (összeáll.): Fábián Ernő (1934-2001) munkásságának bibliográfiája
Hullóidő. Székely identitásépítés a 19–20. században. Szerk. Bárdi Nándor, Kolozsvár-Budapest: Kriterion Kiadó -- HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2023.