Kisebbségi magyarokra irányuló jótékonyság Magyarországon

Vezető kutató: Zakariás Ildikó

Támogatási forrás: NKFIH FK Szolidaritás a késő modernitásban (kutatásvezető: Sik Domonkos, ELTE TáTK)

Kutatás időtartama: 2018 - 

Kutatás célja, kérdései:

A kutatásban a jót cselekvés olyan fajtáit vizsgáljuk, amelyekben egy speciális értékrendszer, az etnikai/kulturális nemzet ideológiája központi szerepet játszik. Abból indulunk ki, hogy a cselekvők értelmezik a nemzeti ideológiát, és a többiekkel és a lokális tapasztalatokkal kölcsönhatásban hozzák létre a segítés, a jót tevés közös jelentéseit és gyakorlatait. Hogyan alakulnak a szolidaritásról, a jót cselekvésről való elképzelések azokban a helyzetekben, amikor civil szereplők (egyének, csoportok, szervezetek) a szomszédos országokban élő magyar kisebbségi közösségek, kisebbségben élő egyének javát kívánja elősegíteni? Hogyan jönnek létre azok a civil cselekvések, amelyek e szándék alapján szerveződnek? Milyen következményei vannak e cselekvéseknek?

Hangsúlyosan vizsgáljuk, hogy a kisebbségi magyaroknak nyújtott jótékony segítés milyen tapasztalatokat szül a segítés címzettjeiben, illetve hogy a különböző közvetítők – mediátorok – milyen szerepet töltenek be a segítési folyamatok fenntartásában, átalakításában, formálásában. A kutatásban vizsgáljuk továbbá, hogy a személyesség, intimitás és gondoskodás hogyan jelenik meg a jótékonykodás interakcióiban: a jótékony szervezetek és programok hogyan konstruálják azt; milyen akadályok jelennek meg a működésben, és az érintett felek ezekre milyen válaszokat adnak.

A kutatás során e témában megírt disszertációmból indulunk ki, azt fejlesztjük tovább a Szolidaritás a későmodernitásban NKFIH kutatás (vezető kutató Sik Domonkos, ELTE TáTK) elméleti keretezése mentén. A tágabb kutatás a szolidaritás, a másoknak nyújtott segítés különböző  ideológiáit, intézményeit, célcsoportjait és helyzeteit vizsgálja a késő-modernitás elméletek tükrében.  A kutatás a szolidaritást osztályozza aszerint, hogy a segítés mennyiben kapcsolódik szenvedéstapasztalatokhoz; e szenvedéstapasztalatokat a segítők hogyan ismerik fel; és ennek milyen következményei vannak a segítés dinamikájára, működésére.

Kutatás előzményei:

A kutatás a 2009-2016 közt elkészített PhD-kutatásomra épül. A disszertációban elsősorban  Axel Honneth elismerés-fogalmából és Nancy Fraser rá vonatkozó kritikájából, valamint a posztkolonializmus elméleti keretéből indultam ki. Elsősorban abból, hogy a jótékonyság szándéka és helyzetei úgy születnek, hogy a támogató szándék beágyazódik előzetesen adott tudás-rendszerekbe, ideológiákba, diskurzusokba. Azt vizsgáltam, hogy e tudások mennyiben válnak az elismerés vagy elismerés-megvonás alapjává.

E megközelítésből a következő kutatási kérdések következtek: A segítés elképzelései, a hiányok, szenvedések és az érdemesség koncepciói milyen ideológiákba illeszkedve jelennek meg a jótékony szervezetek hivatalos missziójában és az önkéntesek narratíváiban? Milyen toposzok alkotják ezeket az ideológiákat? A találkozásokban ezek hogyan válnak problematikussá, és ezeket a támogatók hogyan írják újra? A programok, szervezetek önkéntesei, segítői milyen narratívákat hoznak létre, amelyek segítségével a hiányok és érdemesség megkérdőjeleződő jelentéseit megerősítik, újraírják? Milyen rítusok tartják fenn a szimbólumokat és a hozzá rendelt jelentéseket?

A tudások által aszimmetrikusan kiosztott (értékesség-)pozíciók, amelyek a támogatottakat leértékelik, vagy a támogatók számára nem érthetőek/nem relevánsak elismerés-megvonást - szolidaritás-megvonást hoznak létre. Az elismerés-elméletek lényeges állítása, hogy az egyének, csoportok az elismerés különféle formáiért küzdenek. A disszertációmban a következő kérdéseket is igyekeztem megválaszolni: a segítettek hogyan érzékelik a pozíciókat, amelyet a jótékonykodás különféle ideológiái előírnak nekik? A hiányok/szenvedések és az értékesség/érdemesség elképzelései, mint a jótékonykodók kategorizációi milyen módon jelennek meg számukra? E keretek milyen módokon válhatnak az elismerésmegvonás alapjává? Létrejöhet-e, milyen formában szolidaritás e diskurzív keretek közt?

A disszertáció a következő kérdésekre is választ keresett: milyen válaszok születnek az elismerés-megvonás fenyegetésére? A nemzeti diskurzus hogyan válhat az elismerés-megvonás ellensúlyozásának, tompításának, eltakarásának eszközévé a címzettek kezében? A jótékony interakciók milyen másfajta keretezései születnek a címzettek értelmezéseiben? Az ellenállás milyen stratégiái jelennek meg?

Kutatás módszerei:

A kutatásban egyrészt a Szolidaritás és hatalom a kisebbségi magyarokra irányuló jótékonyságban c. PhD kutatásban készült kvalitatív empíriát elemzem újra, az elméleti szempontrendszer szerint. Másrészt 2020 tavaszán és nyarán további kvalitatív interjúkat készítek a segítés szervezőivel, önkéntesekkel, valamint a segítés címzettjeivel.

A kutatás empirikus anyaga félig strukturált életvilág-interjúkból, résztvevő megfigyelésekből és dokumentum-elemzésből áll össze. (Kvale 2005) A félig strukturált interjúkból kiolvasható a megszólalónak segítésről, a célcsoportról, a célokról és megvalósításról alkotott saját elképzelései – a diskurzusokat és egyéni tapasztalatokat tükröző narratívák. Kisebb részben ugyanakkor az interjúk az interakciókban a jelentésekről folyó egyezkedéseknek is lenyomatát adják.

A résztvevő megfigyelés alkalmas a segítési helyzetek, folyamatok közvetlen követésére. A spontán beszédesemények és interakciók, a rítusok, a fontos kollektív események, az ismétlődő, rutinszerű, a magától értetődő, mindennapi élethez tartozó események megfigyelése tartozik ide. A megfigyeléseket terepnaplóban rögzítettem. Ebben igyekeztem rekonstruálni a cselekvéseket, a párbeszédeket, az adott interakcióban résztvevők helyzetről alkotott spontán interpretációit, egymásra adott reakcióit. A gyakorlatokon és beszéden kívül fokozott figyelemmel követtem az érzelmi állapotokat, gesztusokat, a testi reakciókat is. Az interakciók leírásához hozzátartozott a tárgyi környezet, a helyszínek rekonstruálása.

A korábbi terepmunkámban négy önkéntes szerveződést vizsgáltam. Hármat ezek közül egy közép- vagy általános iskola tanárai, jelenlegi és volt diákjai, a diákok szülei működtetnek. A három iskola közül kettő egyházi, egy világi; egy budapesti, kettő pedig budapest-környéki város iskolája. A három iskolai program közül az egyik formálisan is bejegyzett, közhasznú alapítvány formájában működik, a másik kettő informális szerveződés. A támogatott kategóriák kárpátaljai magyarok, kárpátaljai magyar anyanyelvű cigányok, moldvai csángók, és határon túli magyarok – a budapesti program ezek közül többet is kijelöl. A budapesti programot a rendszerváltás után alapították (formális szervezetetté később alakult), a másik két iskolai program a 2000-es években szervezte meg az első akcióját.

A három iskolai programhoz képest, amelyekben évente nagyságrendileg legfeljebb 100 önkéntes tevékenykedik, jóval nagyobb a negyedik kiválasztott program. Ez a moldvai csángók magyaroktatását támogatja (főként) magyarországi keresztszülők verbuválásával, akik pénzadományokkal támogatják a programot, keresztgyerekeiket és családjukat pedig személyesen is segítik. A programban résztvevőket egy közhasznú egyesület igyekszik összefogni.

A jelenlegi kutatásban tervezem e programokat újra megkeresni, a korábbi adatfelvétel (2009-2014) óta bekövetkezett változásokat követni, illetve beépíteni az új kutatás elméleti keretéből következő szempontokat.

Kutatási eredmények:

A nemzeti megmaradásnak, és a magyarság „megmentésének” ideológiája a négyből három program ideológiai vázának legfontosabb pillére, amelynek újraírása és megerősítése rítusokon és a mindennapi beszéden keresztül egyaránt megtörténik.

A „mentés” ideológiáját alkotó toposzok: a kisebbségi magyar kultúra eredeti, autentikus, hagyományos minősége; e kultúra/közösség veszélyeztetettsége a többségi állam/kultúra részéről; a kisebbség e veszéllyel szembeszálló aktív, tudatos, hősi küzdelme, és legfőképpen az anyaország felelőssége e harc támogatásában mindhárom programban megjelennek. (Ezen ideológiák működéséről általánosabb lásd Tánczos 2001, Peti 2006, Feischmidt 2005, Kürti 2002) A kultúra terén értelmezett hiányokhoz, szükségletekhez, szenvedésekhez többnyire az érdemesség partikularista, etnocentrikus elképzelései kapcsolódnak, ugyanakkor nem ritka, hogy univerzalista érdemesség-elképzelésekkel, így az igazságosságra épülő kisebbségi-emberi jogi ideológiával, vagy a „sokszínűség” értékére épülő kulturális örökségvédelem ideológiájával is alá van dúcolva.

Ugyanakkor a nemzeti megmaradás mellett számos egyéb ideológia és elképzelés támogatja a jótékonykodást e négy programban. Kevésbé látható, kevésbé performált, ritualizált és elbeszélt formában, és sokkal inkább a diszpozíciók, habitusok, magától értetődő gyakorlatok szintjén a „Kelet-Nyugat modernizációs lejtőbe” (Melegh 2006) ágyazott szegénység is a hiányok egy fontos formája. Ehhez a szegénységhez többféle érdemesség is van rendelve: amellett, hogy a nemzeti megmaradás keretezésébe is visszailleszthető, a keresztény karitasz univerzalista ideológiájához, a „hátrányos helyzet” szociálpolitikai baloldali diskurzusához, vagy különféle kommunitárius szolidaritás-elképzelésekhez is jól kapcsolható. A segítségre való érdemesség támaszkodni tud a segítettek idealizálásának nem csak nemzeti, hanem de-nacionalizált formáira is: az autenticitás által a segítésre érdemesek kijelölése egyben egy modernizáció-kritika megfogalmazását is jelenti. Az érdemesség megalapozásának egy fontos hivatkozási pontja a „gyerek”: e kategória a hátrányos helyzet, a vallási diskurzusok és a nemzeti ideológia keretein belül is elmélyíti az érdemességet, kijelölve a „sui generis” segítségre méltók csoportját.

A segítő-segített találkozások kontextusában a nemzeti megmaradás ideológiája egyik legfőbb tulajdonsága a flexibilitás, az inkonzisztenciák összefésülésének, kibékítésének képessége, az, hogy a találkozásokban termelődő, a mitológiát potenciálisan kikezdő másság-tapasztalatokat be tudja fogadni, magába tudja olvasztani. Így a hiányokról és érdemességről alkotott elképzelések rekonstruálhatók lesznek, és a jótékonyság gyakorlatai és fenntartása számára relevánsak maradhatnak.

Az ideológiai sokrétűség emellett lehetővé teszi, hogy a hangsúlyok áthelyezésével, másfajta keretek előtérbe mozdításával a segítés elképzelései és a tapasztalatok koherenciája helyreállítható, és közben a segítés folyamata legitim, indokolható legyen. Ez azt jelenti, hogy a jótékonykodásban való részvétel párhuzamosan vezet a nemzeti megmaradás ideológiájának újraírásához, másrészt pedig a szegénység és a szociális jellegű segítés iránti elköteleződéshez, annak előtérbe kerüléséhez, hangsúlyosabbá válásához.

Ebben a folyamatban a különféle ideológiák, jelentések, szimbólumok nem pusztán habituálisan, gyakorlat-szerűen termelődnek újra, hanem „értelmezési krízisekben”, amelyek a résztvevőktől értelmezési-kognitív és érzelmi munkát egyaránt követelnek.

 

Publikációk:

Zakariás Ildikó: Othering and Recognition: National Ideologies in Donor-Recipient Encounters in Hungarian Co-Ethnic Philanthropy, Revue européenne des migrations internationales, 2019/1 (Vol. 35), p. 215-237.

Zakariás, Ildikó – Feischmidt Margit: Producing the nation through philanthropy: legitimizing co-ethnic and pro-refugee civic action in Hungary, forthcoming, Nations and Nationalism

Zakariás, Ildikó: Jótékony nemzet. Szolidaritás és hatalom a kisebbségi magyarok segítésében 2018, Budapest, Kalligram – Regio Könyvek

Zakariás, Ildikó: The Production of Solidarity: A Case Study of Voluntary School Programs of Ethnic Kin Support, In: Kleres, Jochen; Yvonne Albrecht (szerk.) Die Ambivalenz der Gefühle : Über die verbindende und widersprüchliche Sozialität von Emotionen, Wiesbaden, Németország : VS Verlag für Sozialwissenschaften, (2015) pp. 145-169.